199/3. A rejtett sínpálya — A vaklárma törvénye

Az Antikvárius reflexszerűen a bordáira tapasztotta a tenyerét. A ruháján át izzó rézpecsét perzselte a bőrét, de a torkán akadt a szitkozódás: a padló alól felhallatszó kattogás nem a fa szerkezeti repedése volt. Sokkal inkább emlékeztetett egy precízen olajozott falióra felhúzószerkezetére, amely hirtelen ötvenszeres sebességre kapcsolt.
– Csak a régi gőzfűtés csövei tágulnak – morogta az Antikvárius, próbálva megőrizni a száraz szakmai fölényét, miközben bal kézzel gyorsan ellenőrizte a pénztárgép fiókját. – A ház 1840-ben épült, a padló alatti vezeték pedig reakcióba lép az őszi páratartalommal. Tiszta fizika!
A két teherhordó meg sem rebbent. Megszokták, hogy az antikváriumok furcsa tulajdonosai minden kísérteties jelenségre találnak valamilyen képtelenül száraz hivatali magyarázatot. Megmarkolták a kenderköteleket, és erőteljesen meghúzták a targoncát, hogy kihúzzák a járdára. A kézikocsi azonban nem előre mozdult, hanem egyenletes, halk zümmögéssel süllyedni kezdett a tölgyfa küszöbbe.
A mozdulatlan Henderson pupillája vészesen tágult, ahogy a fémhulladékkal borított mellkasa iránytűként követte az Antikvárius mellényzsebét. A padló alatti szerkezet nem rombolta le a boltot; ellenkezőleg, a padlódeszkák tökéletes mértani pontossággal csúsztak oldalra, utat nyitva a súlyos szállítmánynak.
Az Antikvárius döbbenten nézte, ahogy a küszöb előtt, a járdaburkolat alatt egy sárgarézzel kivert golyóscsapágy fordult ki a homályból, és a kerekek alatt lassan kitárult egy lefelé vezető, sötét szerelőakna.