198/7. A kalibrált kiállítás — A vételár véglegesítése

A csigalépcső alján nem dohos alagsor, hanem vakító, éles fény fogadta őket. Henderson, akinek a mellkasán szorosan tapadtak a finom porcelánkorongok és nehéz vassúlyok, nehézkesen botladozott az utolsó fokokon. A csövekben lüktető sötét homok hirtelen megállt, mintha egy láthatatlan homokóra lepergett volna.
Az Antikvárius meglepő természetességgel igazította meg a gallérját, majd elővett a zsebéből egy apró, sárgaréz pecsétnyomót.
– A hivatali fizika ritkán téved – jegyezte meg elégedetten, miközben körbesétálta a mozdulatlanná dermedt embert. – A leltár nem az elveszett papírokat kereste a raktárban, hanem a hiányzó ellensúlyt.
Henderson megpróbált megszólalni, de a mellkasán lévő számláló utolsó porcelángörgője halk kattanással a helyére ugrott: 198,00.
Ekkor a helyiség túloldalán elhúzódott egy nehéz bársonyfüggöny, és a két férfi előtt feltárult a fény forrása. Nem a hivatal titkos archívumában álltak, hanem az Antikvárius saját üzletének utcára néző kirakatában. Kint az esős járdán bámészkodó járókelők álltak meg, és csodálattal nézték a tökéletesen kiegyensúlyozott, élő fém- és porcelánszobrot.
Az Antikvárius gondosan egy csinos, cakkos szélű árcédulát akasztott Henderson legfelső vassúlyára, majd elégedetten bicentett.
– Tökéletes kalibráció. A vásárlók imádni fogják ezt a működő mechanikát.
A kirakat üvegének tövében ekkor halk, szabályos ketyegés csapott fel, ahogy egy pici, eltévedt rézfogaskerék elkezdett egyedül körözni a porban.