198/2. A süllyedő tölgyfa — A papírvihar kapuja

Henderson dühösen felhorkant, majd egy utolsó, fémcsikorgató rántással rávetődött a küszöbként szolgáló acéllapra. A rátapadt iratkapcsok, szelepek és a papírkosár dörzsölődése fülsiketítő ricsajt csapott. A nehéz tölgyfa ajtó ekkor nem kitárult, hanem komótosan, mint egy hidraulikus csapóhíd, süllyedni kezdett a mélybe, sűrű porfelhőt kavarva.
– Látja? Csak megfelelő tömegű és elszántságú hivatali teherre volt szükség – jegyezte meg az Antikvárius élesen, miközben zsebre vágta a visszaadott igazolást.
A sötét sarokból hallatszó kattogás hirtelen felerősödött. A homályból egy tenyérnyi, cirádás porcelánbogár mászott elő vékony fém lábakon. Az Antikvárius elégedetten bólintott, meggyőződve arról, hogy ez a Főosztály automata tisztasági ellenőre, amely a látogatók profilját hivatott vizsgálni. Előkelő mozdulattal nyújtotta volna át a pecsétes papírt, ám a mechanikus szerkezet ügyet sem vetett rájuk: apró sárgaréz csápjaival megragadta a küszöbön heverő csorba porcelán fogaskereket, és diadalmasan visszahátrált vele a sötétbe.
A leereszkedett ajtólap mögött nem irodák sorakoztak. Egy hatalmas, feneketlen akna tátongott előttük, amelyben milliónyi fehér papírcsík lebegett felfelé, mint valami gravitációnak fittyet hányó, fordított hóvihar. A mélyből meleg, olajszagú huzat áramlott, s a távolban egy gigantikus sárgaréz inga lendült át komótosan a légtéren.
Az akna peremén, közvetlenül a szakadék szélén egyetlen, vaskos, vörös bőrbe kötött iktatókönyv hevert. A borítójából vékony füstcsík szivárgott, mintha a lapjai belülről, lassan parázsolnának.