197/5. Az iktató automata — A hivatali pecsét

Az Antikvárius óvatosan lépett a rácsos rézablakhoz, miközben Henderson még mindig a tízshillinges napi díjon dohogott. A sós ködben a kaparászás ütemes maradt, mintha egy szorgalmas írnok dolgozna odabent a sötétben. Henderson előhalászta zsebéből az ezüsttollát, és a rácsok közé tolta, remélve, hogy megpiszkálhatja a rejtélyes jószágot. „Csak egy eltévedt dokkbeli patkány lesz, semmi több” – morogta, miközben megpróbálta kitapogatni a sötét üreget.
A toll hegye hirtelen valami fémesen keménynek ütközött. A kaparászás elnémult, majd egy apró, sárgarézből kovácsolt, mechanikus kar nyúlt ki a rácsok között. Precíz, finom mozdulattal kicsavarta a tollat Henderson elképedt ujjaiból, és visszahúzódott a homályba. Az Antikvárius közelebb hajolt, és a zseblámpája gyér fényénél megpillantotta az üreg lakóját: egy óraműves pontossággal működő, sárgaréz rákot, amelynek ollói helyén apró pecsétnyomók és írótollak sorakoztak.
„Ez egy hivatali iktató-automata, Henderson úr” – állapította meg az Antikvárius szárazon, miközben a szerkezet máris sebesen dolgozni kezdett a frissen szerzett ezüsttollal. „Úgy tűnik, a gép nemcsak tárolási díjat számol fel, de helyszíni jegyzőkönyv-vezetőt is biztosít a mulasztásunkról.”
A mechanikus rák egy apró papírcsíkot tolt ki a rácson keresztül. Henderson dühösen kikapta a papírt, számolva a legrosszabbra. A papíron azonban nem bírság állt, hanem egy bizonylat az íróeszköz „önkéntes hivatali használatba adásáról”, amelynek bérleti díja – két penny óránként – levonásra került a tárolási tartozásukból. A dokk falában ekkor mély, hidraulikus morajlás futott végig, és a szemközti nehéz vasajtó mögött megmozdult valami, ami sokkal nagyobb volt, mint egy rák.