197/3. A kalibrált csapda — A rögzített egyensúly

Henderson kétségbeesetten tapogatta végig a kabátját, hátha lapul még benne valami nehéz, de a papírpénz hírhedten könnyű fajsúlyú. Az Antikvárius ellenben hideg nyugalommal lépett a pult mögé, és leemelt egy vaskos, szattyánbőr kötésű katalógust: a „Dél-angliai Adóhátralékok és Csődeljárások Jegyzéke, 1782”. A kötet vastag rézkapcsai és a megsárgult lapokba ivódott évszázados por pontosan két kilogrammot nyomtak. Amikor a könyv tompa puffanással a latin szótárak tetejére zuhant, a mérleg nyelve hajszálpontosan a százas osztáshoz ugrott.
A gőzszuszogás hirtelen megszakadt, és a gép belsejéből egy apró, elégedett csilingelés hallatszott. Henderson megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, abban a hitben, hogy a hivatali ellenőrzés sikeresen lezárult, és a szárazdokk hidraulikája végre szabad utat enged az antikváriumnak a felszín felé. Az Antikvárius azonban nem osztozott az örömében. Tekintete a falból előbukkanó kronométer papírszalagjára tapadt, amely friss, lila tintával szaggatott sorokat gépelt.
– Maga szerint ez a kiegyensúlyozás a továbbjutásunkat igazolja, Henderson? – kérdezte az Antikvárius halk, baljós tónussal. – Nézze meg a láncokat. Nem felemelnek minket, hanem rögzítenek.
A százkilós nehezék valójában nem a fizetőképességüket mérte, hanem aktiválta a dokk automata rögzítőkarmait. A padló alól fémes csikordulás hallatszott, amint a süllyesztett acélszerkezet visszavonhatatlanul ráharapott a ház alapozására. Az igazi csapda csak most zárult be. A mérleg melletti kis réznyílásból egyetlen apró, hideg tárgy pottyant ki a kőpadlóra: egy cirádás rézkulcs, amelynek fogazata egyetlen általuk ismert zárhoz sem illett.