196/3. Az automatikus lefoglalás — A regisztrált végállomás

Az Antikvárius csipesszel emelte fel a padlóra csusszant, párolgó papírcsíkot. Henderson az ajtónak feszülve hallgatta a pince mélyéről érkező, nehéz gépzajt; a fogaskerekek menetrendszerű kattogása kétséget kizáróan jelezte, hogy a teljes épület megállíthatatlanul halad a kijelölt cél felé.
– Koordináták? – kérdezte Henderson rekedten, miközben sós pára telepedett az aranyozott gerincű lexikonokra. – Nemzetközi vizek? Csendes-óceáni korallzátony?
Az Antikvárius igazított egyet a szemüvegén, és közelebb tartotta a szalagot a kronométer sárgaréz fényéhez. A friss tinta még csillogott a nedves papíron, de a gépelt betűk megfellebbezhetetlen pontossággal rajzolódtak ki. Nem szélességi és hosszúsági körök álltak rajta, hanem egy sorszámozott lajstromszám és egy hivatali bélyegző lenyomata.
A tesztsúly kiegyensúlyozásával nem a szabad sodródást indították el, és nem is a szárazföldi ellenőrzést kerülték el. A nehezék kioldása az egykori tulajdonos által beépített, automatikus végrehajtási protokollját élesítette: a víz alatti lánc egyenletesen vontatta az egész antikváriumot a Központi Kikötői Adóhivatal földalatti szárazdokkja felé, azonnali lefoglalás és árverezés céljából.
– A gépészet nem menekít minket, Henderson – szólalt meg az Antikvárius hűvös, száraz hangon. – Csupán beszállítja a leltárt a végrehajtónak.
A padlódeszkák alatti zúgás hirtelen lelassult. A külső ablaküvegen túl, a gomolygó sűrű ködből lassan kirajzolódott egy masszív, tölgyfával burkolt kapu és a dokk sárgaréz jelzőcsengője.