196/2. A süllyesztett lánc — A regisztrált horgonyhely

A padlódeszkák közül kigördülő fémes dörej megrázta az antikvárium teljes állványzatát. Henderson azonnal elengedte az ajtónak támasztott tölgyfa polcot, s a pincelejáró csapóajtójára vetette magát, attól tartva, hogy a szárazföldi alapozás most engedett utat a nyílt tengeri nyomásnak.
– A hajófenék átlyukadt! – kiáltotta, míg a fagerendák közül rekedt porszemek finom páraként hullottak a lexikonokra. – Elnyel minket az illetékmentes mélység!
Az Antikvárius azonban nem a beáramló vizet kereste. Szemét a rézveretes kronométer számlapjára szegezte, s megfontoltan intett a segédjének. A mutatók gyors pörgése nem katasztrófát jelzett, hanem egy precíz gépészeti sorrendet. Értelmezése szerint a feszülő kenderzsineg és a tesztsúly nem a szabad sodródást indította el, hanem egy archaikus biztonsági fékrendszert aktivált: a pince mélyén lapuló nehezék épp most váltotta ki a horgonyorsót, hogy a vízhatáron rögzítse az épületet.
Henderson felrántotta a nehéz tölgyfa ajtót. A vaksötét mélyből azonban nem sós vízlocsogás, hanem felhevült gépzsír szaga csapott fel. A vastag vaslánc nem lefelé futott a tengerfenékre, hanem megállíthatatlanul tekeredett fel egy masszív, fogaskerekes hengerre.
Az antikvárium nem horgonyt vetett. A víz alatti gépészet épp most kezdte el vontatni az egész leltárt egy pontosan meghatározott, ismeretlen koordináta felé.
A kronométer ekkor éleset kattant, és az oldalából kipattant egy apró réztok, amelyből sós tengervíztől nedves, friss tintával írt papírszalag csúszott a nedves padlóra.