195/4. A szárazföldi vízrebocsátás — A megkerült tenger

A fal mögötti lánckerekek csikorgása hirtelen elhallgatott. Az Antikvárius és Henderson lélegzetvisszafojtva meredtek a gipszkarton résére, várva, hogy a Tengerészeti Hivatal szigorú ellenőre mikor töri rájuk az ajtót a beázás és a szabálytalan kötélzet miatt. Henderson görcsösen markolta a kenderzsineg végét, készen arra, hogy a százkilós tesztsúlyt még feljebb rántsa, bizonyítva a fiktív árbocrendszer tökéletes teherbírását.
– Ha bejön, azt mondjuk, a könyvek áztak el előbb, nem a padló – suttogta az Antikvárius, miközben a cipője talpa alatt már cuppogott a sós víz. Biztos volt benne, hogy a hivatalnok csupán egy vaskos bírságot akar a kezébe nyomni a nem engedélyezett mélységmérésért.
Ekkor azonban a padlódeszkák dőlni kezdtek. Nem a mennyezet szakadt le, hanem az egész épület billent meg baljós, ringó méltósággal. A százkilós vassúly, amelyet oly gondosan egyensúlyoztak ki, valójában nem a kötélzet teherbírását tesztelte. Az a nehezék a pincében rejtőző, szárazföldi zsiliprendszer biztonsági retesze volt. Azzal, hogy felemelték és rögzítették, kioldották a szárazdokk utolsó tartókapcsait.
Az antikvárium homlokzata hatalmas robajjal vált le a szomszédos pékség faláról. Az ablakon túl nem a poros macskaköves utca képe fogadta őket, hanem a végtelen, habzó kék tenger, amelynek hullámai azonnal nyaldosni kezdték a küszöböt. Az antikvárium nem egyszerű üzlet volt, hanem egy partra vetett fregatt, amit most bocsátottak vízre.
A sarokban, egy felborult könyvespolc mögül halk, ritmikus ketyegés ütötte meg a fülüket, és egy apró, rézveretes zsebóra csúszott ki a vizes deszkákra.