195/3. A felderítő szonda — A kalibrált beázás

A sötétkék tengervíz gyorsan gyűlt a padlódeszkák mélyedéseiben, pontosan a belógatott tölgyfa szekrény alatt. Az Antikvárius dühös sziszegéssel kapott a szárítópapír után, de a tintatartóból buzgó áradatot képtelenség volt közönséges írószerrel csillapítani.
Ekkor a gipszkarton réséből kikandikáló periszkóp aljából egy finom, számozott rézlánc hullott a tócsába. A sárgaréz mélységmérő szonda tompa csobanással merült el a másfél centis sós vízben, majd apró, fogaskerekes kattogás kíséretében elkezdte tekergetni saját mérőskáláját.
– Mélységet mérnek a parkettán! – hördült fel Henderson, és dühében felrúgta volna a szondát, de a feszülő kenderzsinegek baljós pattanással figyelmeztették: ha kimozdul a százkilós súlypont, a csillár kitépi a mennyezeti gerendát.
A periszkóp üvege hűvösen megvillant, miközben a szonda parányi síppal továbbította a merülési adatokat a kéménykürtő felé. Az Antikvárius nem teketóriázott: egy vastag, 18. századi bőrkötésű enciklopédiát csapott a vízben forgó műszerre, remélve, hogy a száraz papír beszívja a bizonyítékot.
A matuzsálemi lapok mohón nyelték a sós áramlatot, ám a falak mögött máris megszólalt a Tengerészeti Hivatal következő lánckerekes szerkezete.