194/9. A fenékvíz-rendelet — A szárazföldi szivattyú

Az Antikvárius óvatosan feltörte a szurokpecsétet, miközben Henderson egy vaskos, 1884-es bőrkötésű enciklopédiát préselt a táguló padlólyukba, hogy elfojtsa a feltörő, sós tengeri huzatot. A tekercsen feszülő hivatalos sorok száraz eleganciával közölték: a Tengerészeti Hivatal az ingatlant – gőzhajóvá minősítése után – azonnali hatállyal mélyvízi navigációra kötelezi. Mivel a „hajótest” fenéklemeze alatt észlelt vízmélység meghaladja a megengedett békés kikötői szintet, a pince mostantól hivatalosan is „belső fenékvíz-tározónak” minősül.
– Azt írják, ha nem kezdjük meg a fenékvíz kiszivattyúzását, a hatóság roncsnak nyilvánítja az üzletet, és kisajátítja a rakományt – suttogta az Antikvárius, ujjával a gót betűs pecsétet követve. – Különösen a ritkaságokat.
Henderson felhorkant, de a tiltakozás torkán akadt. Az enciklopédia, amelyet a lyukba gyömöszölt, hirtelen megemelkedett. A vaskos kötet lapjai közül egy rozsdás, de masszív rézkar emelkedett ki, amely láthatóan a padló alatti gerendákhoz volt rögzítve. Egy klasszikus hajó szivattyúja volt az, amely magától kezdett el ritmikus, nehéz csapásokkal fel-le járni.
A mahagóni szekrény polcain a könyvek balra dőltek, ahogy a padló fanyar recsegéssel megadta magát a láthatatlan áramlatnak. A sarokban álló öntöttvas kályha hirtelen hideg gőzt fújt ki magából. Henderson, látva, hogy a sós víz már a cipője talpát nyaldossa, megragadta a rézkart, és teljes testsúlyával ráfeküdt. A pumpa horkant egyet, de víz helyett valami egészen más, sűrű és sötét anyag kezdett szivárogni a szelepeiből.
A sarokban egy nehéz, sárgaréz tengerészeti iránytű számlapja pördült meg a falon, amely eddig egyszerű dísztárgynak tűnt.