194/8. A vakolati szonda — A fenékmérő ólom

A gipszdomborulat alatt rekedt fémalkatrész kattanása nem maradt válasz nélkül. A téglafal mélyén feszülő kenderkötél nyikorgásához hasonló, éles hang zördült fel, mintha a Tengerészeti Hivatal láthatatlan matrózai nehéz láncot vontak volna a kéménykürtőben. A periszkóp réztestéből egy apró, ellensúlyos acéldrót pattant ki, amely könnyedén átfúrta a friss, még nedves vakolatot, és mértani pontossággal a padlólemez irányába lendült.
– Vigyázat! – szissent fel Henderson, és visszalépett a mahagóni szekrény oltalmazó árnyékába. – Szonda!
A drót végén függő nehéz rézólom csattanva csapódott a tölgyfa parkettára, majd fúrófejként pörögve perceken belül átütötte a száraz deszkát. A keletkezett apró lyukból azonnal nyirkos, hideg léghuzat csapott fel, amelyben határozottan érezhető volt az elrothadt algák és a sópárlat nehéz, fanyar szaga.
Az Antikvárius reszkető kézzel emelte meg a szőnyeg szélét. A padló alatt, ahol korábban a poros szénpince sötétlett, most halványan derengő, zöldes derengés vibrált, mintha a ház alatti szilárd talaj nyomtalanul elpárolgott volna.
– Megmérték a merülési vonalunkat – suttogta az öreg, miközben a nyomtató gépiesen felkattant, és kiköpött egy apró, szurokkal lepecsételt tekercset.
Henderson óvatosan a lyuk fölé hajolt. Odalent, a deszkák közötti koromsötét mélységben halk, ritmikus csobbanás hallatszott, mintha egy nehéz hullám verődött volna a téglalábazatnak.