194/7. A gipszkarton pajzs — A vakolati fedezék

Henderson félrelökte a kárpitozott zsámolyt, és a hátsó raktárból egy fél zsák gyorsan kötő gipszet meg egy rozsdás vakolókanalat kotort elő. Az Antikvárius remegő ujjakkal emelte magasba a petróleumlámpát, miközben a téglafalból kiálló periszkóp lencséje ütemesen kattogva követte minden mozdulatukat.
– Gyorsabban, Henderson! – sziszegte az öreg, és a rézcső gőzölgő nyílása felé pillantott. – A hatósági optika már a vakolatréteg vastagságát kalibrálja. Ha meglátják a simítatlan téglafelületet, illegális kikötői rejtegetésért elárverezik a ritkaságokat!
A segéd lendületesen a falra csapott egy adag sűrű, szürke masszát. A gipsz pontosan eltakarta a rézcső lencséjét, ám a művelet pillanatában a hajónapló-nyomtató éles csikorgással újabb papírcsíkot köpött ki: „FIGYELEM: Sűrű tengeri köd észlelve a harmincas szektorban. Látótávolság nullára csökkent.”
A frissen felvitt gipszréteg mögött ekkor fojtott, fémes dörej visszhangzott. A periszkóp ahelyett, hogy visszahúzódott volna, a száradó anyagtól szorulni kezdett, és a rézillesztéseken át hideg, sós porszemcsék szitáltak a padlóra.
Az Antikvárius óvatosan kinyújtotta az ujját, és megbökte a megszilárdult gipszdomborulatot. A fal túloldalán valami halkan felkattant, mintha egy apró vasmacska akadt volna be a téglafüstcsőbe.