194/10. A múlt szivattyúzása — A patina kiürítése

A pumpa horkant egyet, de víz helyett valami egészen más, sűrű és sötét anyag kezdett szivárogni a szelepeiből. A sarokban egy nehéz, sárgaréz tengerészeti iránytű számlapja pördült meg a falon, amely eddig egyszerű dísztárgynak tűnt. Henderson teljes testsúlyával a rézkaron feküdt, izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokán, miközben az Antikvárius hitetlenkedve bámulta a padlón terjedő, sötét masszát. Az anyag lassan, de kérlelhetetlenül kúszott, mintha maga a feledés gyűrődne össze egy sűrű, kormos folyadékká. Szaga volt, olyan, mint ezer elfeledett történet egy csukott könyvtár porában, vagy mint egy régi, pácolt bőr, amit évszázadokon át simogattak.
„Ez fenékiszap!” – kapkodta a levegőt Henderson, hangja fuldokló volt az erőlködéstől. – „Vagy valami ősi kátrány! A hivatali dokumentumok biztosan nem említették, hogy ez a fajta „fenékvíz” a bolti leltár természetes mellékterméke is lehet. Tovább kell nyomnunk, amíg ki nem tisztul, különben ronccsá nyilvánítanak minket!” Az Antikvárius bólintott, bár a szeme a közeli, ritka kiadványok polcára tévedt. Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el.
Ahogy a sűrű, sötét anyag a padlón terjedt, és a szivattyú ritmikus horkantásokkal tovább dolgozott, a levegő mintha kiszáradt volna. A fanyar „régi könyv” illat éles, szagtalan semlegességbe váltott át. Az Antikvárius a polchoz lépett, és elképedve vette észre, hogy az 1642-es, aranyozott gerincű kötet borítója, amelyen eddig az idő patinája látszott, most friss, de valahogy élettelen fényben tündökölt. A bőr textúrája simábbá vált, a repedések eltűntek, de ezzel együtt a súlyos évszázadok lenyomata is odalett. Mintha egy múzeumi tárgyat sterilizáltak volna, eltüntetve minden nyomát a múltnak.
Nemcsak a könyvek, hanem a falakon függő térképek, a sarkokban álló földgömbök, sőt még az Antikvárius kedvenc, ódon órája is mintha megfiatalodott volna. A réz fényesebb lett, a papír fehérebb, de minden elvesztette azt a nehezen megfogható mélységet, ami egy antik tárgyat valóban értékessé tesz. A „fenékvíz” valójában a múlt volt, az idő, a történetek és az emlékek kivonata, melyet a Tengerészeti Hivatal gépezete most kérlelhetetlenül kiszivattyúzott a „gőzhajóvá” minősített üzletből.
Henderson végül feladta, eleresztve a rézkart. A pumpa horkant egy utolsót, majd elhallgatott. A sűrű, sötét anyag eltűnt a padlórepedésekben, maga után hagyva egy makulátlanul tiszta, de üres teret. A sárgaréz iránytű lassan megállt, tűje nem északra, nem délre, hanem egyenesen a padlóba, a most már hiányzó „fenékvíz” irányába mutatott. Az antikvárium csendes volt, szagtalan, és valahogy súlytalan. A „rakomány” nem a hivatalnál landolt, hanem egyszerűen felszámolta önmagát, kifelé pumpálva minden értékét. Csak papír maradt, fém, és fa, amelynek története elpárolgott.
A bolt küszöbén, a korláton, ott, ahol eddig egy szürke, rozsdás csengő lógott, most egy fényes, polírozott, apró rézharang jelent meg, melyen apró betűkkel ez állt: „Kötélzet ellenőrző csengettyű. Következő ellenőrzés: hajnalban.”