194/1. A rézharang jelzése — A nemzetközi vízhatár

Az Antikvárius finom mozdulattal felnyitotta a komód faragott fedelét. A mahagóni borítás alatt nem fehérnemű vagy elfeledett levelek lapultak, hanem egy sárgarézből öntött, finommechanikai szerkezet: egy vízhatlan hajónapló-nyomtató, amely ritmikus kattogással szedte a sorokat egy keskeny, sószagú papírszalagra.
– Nemzetközi vizekre értünk – állapította meg az Antikvárius, miközben végighúzta ujját a frissen nyomtatott, még meleg tintán. – A nyílt tengeri hajózási törvények értelmében mostantól kötelesek vagyunk minden órában rögzíteni a pontos koordinátákat, a rakomány súlyát és a fűtőanyag-fogyasztást.
Mr. Henderson közelebb lépett, és óvatosan megkocogtatta a komód szélén ágaskodó, miniatűr sárgaréz iránytűt. A tű meglendült, fittyet hányva az északi irányra, s végül egyértelműen a hátsó szoba felé mutatott, ahol a kazánként funkcionáló kályha magabiztosan durogott.
– De uram, a padló teljesen szilárd – suttogta Henderson, miközben gyanakvóan megtaposta az egyik tölgyfa lécet. – Semmi nem mozdul.
– A jogi valóságban, Henderson, a hullámverés hevesebb, mint valaha – felelte az Antikvárius, és kivett a fiókból egy nehéz, rézkarcolatú pecsétnyomót. – És amíg a nyomás nem csökken, mi nem a városközpontban állunk, hanem a hatvanharmadik szélességi körnél sodródunk.
A komód mélyéből ekkor halk, nedves cuppanás hallatszott, mint amikor egy mélytengeri lény óvatosan megérinti a hajófenéket.