193/3. A nyílt tengeri leltár — A nemzetközi mentőöv

Az Antikvárius fenséges nyugalommal lépett a létrára, s kiemelt a felső polcról egy sivító, gőzt pufogtató bőrkötést: a Tengerészeti Törvénykönyv 1884-es kiadását. Amint szétnyitotta a vaskos lapokat, a rezes sípszó elhalt, s helyette vastag, fehér gőzoszlop csapott fel a mennyezet felé, kellemes lucfenyő- és tengeri sóillattal terítve be a helyiséget.
Ebben a pillanatban a boltajtó rézcsengője megcsörrent. A tengerészeti hivatal egyenruhás ellenőre lépett be, hóna alatt egy méretes, viaszpecséttel ellátott bírsággyűjteménnyel.
– Kikötői szabálytalanság és illegális horgonyzás! – hirdette ki élénk szigorral az ellenőr, tollat ragadva. – A gyorsjárati pótdíjat elmulasztották befizetni, az épület ráadásul közterületen teljes gőznyomással vesztegel!
– Sajnálom, uram, de ön elkésett – mutatott rá az Antikvárius a kályhacsövön pörgő, vörös zónába ért nyomásmérőre. – A tengerjog negyvenkettedik cikkelye értelmében az a lajstromozott gőzhajó, amelynek kazánja eléri az üzemi nyomást, jogilag nyílt vízen tartózkodik.
Az ellenőr dermedten nézett a padlóra, amely alatt ritmikusan dohogott a gépház.
– Ez azt jelenti – folytatta az Antikvárius hűvös mosollyal –, hogy a szárazföldi illetékek érvényüket vesztették, ön pedig a nemzetközi vizeken engedély nélkül tartózkodik a fedélzetünkön. Ha nem távozik azonnal, potyautasként matrózkötelességre osztom be a kazánházban.
Az ellenőr sápadtan hátrált, s a nyitott ajtón át menekült a járdára, sorsára hagyva a kötelezvényeket. Mr. Henderson megkönnyebbülten sóhajtott fel, de az Antikvárius máris egy újabb köteg iratot készített a kályha mellé. Ezentúl örökké fűteniük kell, nehogy kikötőbe érjenek.
A sarokban álló komód mélyéből ekkor halkan felcsendült egy rézből öntött harang koppanása.