193/2. A kazánnyomás — A hivatali kikötő illetéke

Az Antikvárius nem habozott. Gyors, kimért mozdulatokkal felkapott az íróasztalról egy köteg besárgult díjmentesítési nyomtatványt, és habozás nélkül a kitárult kályhaajtón át a füstölgő parázsra hajította. A papírlapok azonnal meggyulladtak, s a tűztérből felcsapó kékes lángok nyomán a padló alatt rejtőző dugattyúk zakatolása némiképp megszelídült.
– A nyomás ingadozik – állapította meg az Antikvárius, miközben a kályhacső oldalára szerelt apró, rézkeretes gőznyomásmérő műszert tanulmányozta. – Ha nem tartjuk szinten az égést, a folyami felügyelet vészfékezést rendel el, ami a törvény értelmében automatikus lehorgonyzással jár.
– És az miért lenne baj? – kérdezte Henderson, miközben óvatosan megtörölte izzadó homlokát. – Ha lehorgonyzunk, végre megállunk!
– Helyi zátonykezelési illeték – oszlatta el a reményt az Antikvárius tiszteletre méltó szigorral. – Ha egy gőzbárka a szárazföldi felületen vet horgonyt, a járdaburkolatban keletkezett feltételezett károkért négyzetméterenkénti állási kötbért számláznak ki. Ráadásul a leltáramban szereplő tizenhatodik századi atlaszok átminősülnek tengerészeti navigációs térképekké, amikre szigorú kiviteli vám vonatkozik.
Henderson felnyögött, és ijedten tekintett a szobafal mentén húzódó magas tölgyfa polcokra. A felső sorban álló, nehéz bőrkötésű lexikonok gerincéből ekkor halk, süvítő sípszó hallatszott, mintha a préselt papírlapok közül nagynyomású gőz próbálna utat törni magának a külvilág felé.