192/5. A merülési illeték — A lajstromozott zátony

Az Antikvárius utolsó, elkeseredett rántással feszítette meg a piszkavasat. A mahagóni fiók fülsértő reccsenéssel kirepült a helyéről, és a padlóra zuhant. A szobát elöntő várható vízözön helyett azonban csupán egyetlen, nehéz, csöpögő hínárcsomó fordult ki belőle, benne egy rézhengerrel.
– Megállt a víz! – lihegte Mr. Henderson, aki óvatosan lelassította az ingázó lépteit, és a szekrény szélébe kapaszkodott. – Ugye... ugye nem süllyedünk?
Az Antikvárius remegő ujjal tekerte ki a rézhengerből a nedves, de csodák csodájára teljesen olvasható pergament. A lap tetején a Császári Királyi Tengerészeti Illetékhivatal szárazpecsétje díszelgett.
– Nem süllyedünk, Henderson – felelte az Antikvárius halkan, miközben a pápaszemét törölgette. – Csupán kiszámlázták a kikötői díjat.
A dokumentum hideg precizitással rögzítette, hogy az antikvárium hátsó szobája egy 1812-ben feltöltött csatornaágból kifolyólag jogilag még mindig „mélymerülésű kereskedelmi bárkának” minősül. Mivel az Antikvárius az iránytűt a fiókban tárolta, az automatikus lajstromozó rendszer mozgásban lévő hajónak érzékelte az épületet. A sós szivárgás pedig nem volt más, mint a hatósági fenékvíz-mérés.
– És a fizetség? – kérdezte Henderson, miközben baljós sejtéssel a saját megfáradt térdeire pillantott.
– Magasabb, mint gondoltam – sóhajtott az Antikvárius. – A hivatal a haladási sebességet az ön ingamozgása alapján számította ki. Ön most váltotta ki a gyorsjárati pótdíjat.
Mr. Henderson dermedten állt, míg a szobában lassan elült a sós pára. Az ajtó mellett, a sötét sarokban álló sárgaréz szénlapát fején ekkor egy apró, vörösen izzó parázsszem pattant ki a semmiből.