192/4. A mélytengeri fiók — A zátonyra futott leltár

A mahagóni fiók előlapjából kiálló réztű vékony, sós vízsugarat spriccelt az Antikvárius cipőjére, mintha a fa mögött nem a leltári papírok, hanem egy túlnyomásos tengerfenéki tartály lapult volna. A mély, búgó ködkürt hangja még ott rezgett a szoba levegőjében, miközben a padlóra hulló cseppek sziszegve pezsegtek a poros tölgyfadeszkákon.
– Ugye mondtam, hogy nem kémia! – nyögte Mr. Henderson, aki a pékségi dagasztás ütemét követve még mindig elszántan ingázott jobbra és balra, bár a riadalomtól a térde teljesen elgyengült. Minden negyedik másodpercben a szekrény sarkának ütődött, amitől az antik tárgyak finom, csilingelő tiltakozásba kezdtek.
Az Antikvárius a rézkandalló-piszkavassal próbálta visszatolni a makacs fafiókot, de az félúton megszorult, mintha belülről sűrű, nedves hordalék torlaszolná el a járatot. Ahogy elkeseredetten feszegette a fát, a résből apró, sötétzöld hínárszálak és finom, nedves homok szivárgott ki a szőnyegre.
– Ésszerű magyarázat kell… – lihegte az Antikvárius, miközben a zsebébe nyúlt a zsebellenőrző krémet keresve, de a keze csak hideg, csúszós kagylóhéj-törmelékbe markolt. – Ez csupán… egy belső szivárgás a szomszédos gőzkazánból!
Ám a szekrény mélyéből ekkor halk, mormoló árapály-zúgás csapott fel, és a szoba sarkában álló falióra ingája nem kilendült, hanem lassan, buborékokat eregetve megállt a sűrűsödő levegőben. A sarokban lévő kis rézcsengő halk, fémes koccanással megszólalt, bár senki sem nyúlt hozzá.