192/3. A pácolt navigáció — A felületi magyarázat

Az Antikvárius egy rézkandalló-piszkavassal fegyverkezett fel, mielőtt óvatosan átlépte a hátsó szoba küszöbét. Mr. Henderson ingamozgása a szűk átjáróban veszélyesen súrolta a tölgyfa ajtófélfát, de a pékségi tésztadagasztó távoli üteme továbbra is hajszálpontosan vezérelte a lépteit.
A sötét helyiségben a réziránytű mutatója nem északra, de még csak nem is a nyílt tenger felé mutatott: egyenesen a sarokban álló, pókhálós mahagóni szekrény legalsó fiókjára szegeződött.
– Látja? Semmi köze a tengerészeti adóhivatalhoz! – suttogta az Antikvárius, bár a hangja elcsuklott a feszültségtől. – Ott csupán a néhai nagyapám sóshering-konzervei és egy rezes galvánelem maradványai pihennek. A sós pára pusztán a pékségi gőz és az oxidálódott saram elkerülhetetlen kémiai rezonanciája!
Elnéző, bár némileg kényszeredett mosollyal kihúzta a fiókot, hogy bebizonyítsa igazát. A dobozban valóban egy bepárásodott üveghenger feküdt, benne szürkés, sűrű folyadékkal. A hamis magyarázat annyira megnyugtatónak tűnt, hogy az Antikvárius már épp visszatolta volna a fafiókot a helyére.
Azonban mielőtt a mahagóni előlap kattant volna, az iránytű mutatója egy éles villanással kipattant a tengelyéről, átfúrta a fa felületét, a zárt fiók mélyéből pedig felbúgott egy mély, baljós ködkürt.