192/2. A mágneses árapály — A hamis navigáció

A sárgaréz iránytű mutatója elszántan, rezzenéstelenül szegeződött az Antikvárius mellényzsebére. Mr. Henderson, bár törzse továbbra is a szomszédos pékség tésztadagasztójának ütemére cikázott, szemöldökét magasra vonva jelezte: a gyanú iránya váratlanul megfordult.
– Ne nézzen így rám, Henderson! – csattant fel az Antikvárius, miközben óvatosan benyúlt a felső zsebébe. – Nem tartok rákféléket a bélésben, és határozottan visszautasítom a feltételezést, miszerint a bal oldali tüdőfelleben tengeráramlatok uralkodnának!
Ujjai közül egy elfeledett, csorba ezüst zsebóra került elő, aminek repedt üvege alól finom, sós pára szivárgott. Az óra mutatói nem körbe jártak, hanem apró, ritmikus hullámmozgást végeztek, hajszálpontosan követve a padlón szétterülő pocsolya fodrozódását. Úgy tűnt, a tengerészeti hivatal illeték-követelése nem a helyiség levegőjére, hanem ezen elnémultnak hitt családi szerkezet belső mechanikájára vonatkozott.
– Eredendő tévedés! – horkantott az Antikvárius, s az órát a pult szélére koppintotta. – A műszer csupán a pékség gőzkibocsátását sűríti tengeri fuvallattá! Ez nem illetékköteles óceán, hanem pusztán egy túlságosan páratelt pékáru mellékhatása!
Henderson egy különösen mély, rekedt kattanással jelezte kételyeit, miközben a padlón heverő iránytű mutatója zörögve elmozdult a zsebóráról, és lassan a hátsó szoba sötétedő ajtónyílása felé fordult.