192/1. A nedves küldemény — A sós tengeri zálog

Az Antikvárius gyanakvóan lépett a küszöb felé, miközben cipője talpa alatt meglepően hideg, sós pocsolya formálódott a résből kifolyó nedvességből. Mr. Henderson, bár szerette volna elrántani a lábát a szivárgó folyadék útjából, változatlanul balra és jobbra lendült a szomszédos dagasztógép egyenletes ritmusára, s a torkából felszakadó kattanások most sós párafelhőben oszlottak szét.
A viaszpecsét egy apró, csigaház-mintájú lenyomatot viselt, s amint az Antikvárius óvatosan felemelte a borítékot, a papírból finom homokszemek peregtek a padlódeszkák közé. A küldeményen nem állt sem címzett, sem feladó, csupán egy vizes tintával írt, kissé elmosódott összeg: kilenc shilling és három penny, árapály-illeték címen.
– Ez képtelenség! – sziszegte az Antikvárius, miközben aggodalmasan pillantott a boltív homályában ingázó tisztviselőre. – A tengerészeti hivatal visszamenőleges illetéket követel a bolti levegő relatív páratartalmáért! Henderson, ön túl mélyen lélegzik, és ezzel árapályt idéz elő a pincefalakban!
Henderson tágra nyílt szemeivel próbált kétségbeesetten cáfolni, ám a nyakára rögzített ellensúly szigorú ritmusa megakadályozta ebben: csupán egy újabb, még ünnepélyesebb kattanással nyugtázta a vádakat. Ekkor a boríték magától felpattant, s belőle egy apró, rézveretes iránytű fordult ki a padlóra, amelynek mutatója veszettül pörögve végül az Antikvárius zsebe felé szegeződött.