190/2. A belső áramlat — A polcrendszer hullámverése

Mr. Henderson, akinek mellkasán a felelősségtömb már szívverésként rezonált, érezte, ahogy a belső áramlat egyre erősebben ragadja magával. Lábai, melyek az imént még csak tétován ringatóztak, most önálló életre keltek, és akaratától függetlenül, lassú, de céltudatos mozdulatokkal a bolt egyik zsúfolt könyvespolca felé terelték. Mintha egy láthatatlan vontatókötél húzná egy kikötő felé, de a kikötő ezúttal poros könyvgerincekből állt.
Az Antikvárius, mintha csak egy régóta várt hajó befutását figyelné, elégedetten hunyorított a monoklija mögül. – Látja, Mr. Henderson? Az ügymenet logikája mélyebb, mint gondolnánk. A belső inga már keresi a saját horgonyzóhelyét. A hivatali gravitáció elengedhetetlen a kalibrációhoz – magyarázta, miközben ujjaival ritmikusan dobolt a pulton, mintha egy szonár jelzéseit követné.
A felelősségtömb Mr. Henderson mellkasán egyre inkább lüktetett, és a búgó hang már nemcsak a fülében, hanem a padlódeszkák alatt is érezhetővé vált. Apró rezgések futottak végig a bolt feszült levegőjében, melyek mintha a polcokon sorakozó kötetek gerincét is átjárnák. Mr. Henderson kétségbeesetten próbált ellenállni az irracionális vonzásnak, de a súlyos teher és a belső tengeribetegség szövetséget kötött ellene.
Ahogy egyre közelebb került a polchoz, tekintete egy régi, bőrkötéses kötetre tévedt, melynek felirata az évszázadok során szinte teljesen elmosódott. Valamilyen különös, alig hallható kattogás szűrődött ki a lapok közül, mintha egy miniatűr, rég elfeledett óramű ketyegne a mélyén. Hendersonnak az az érzése támadt, hogy ez a könyv lehet az a zátony, amiről az Antikvárius beszélt, egy olyan zátony, amelynek nem a hullámok, hanem a bürokrácia vetett véget.