189/5. A tengeri zálogjog — A szárazföldi zátony

Az Antikvárius óvatosan, a sárgaréz csipesz hegyével pöccintette meg a fadoboz fedelét. A zár apró kattanással engedett, s a sós pára sűrű felhőként csapott fel a résből. A dobozkából nem tengeri szörny, hanem egy apró, rákollós szerkezet mászott elő, melynek hátára egy még kisebb, rézbe vésett pecsétnyomót rögzítettek. A gépezet azonnal Henderson csizmája felé vette az irányt.
– Csak semmi hirtelen mozdulat – suttogta az Antikvárius. – Ez egy önműködő kikötői végrehajtó. A zálogjog értelmében az Ön lábbelijét hivatalosan is teherszállító uszálynak minősítették. Mivel nincs érvényes hajónaplója, a kikötőmester zár alá vette a rakományt. Ami jelen esetben az Ön zoknija.
Henderson hitetlenkedve nézte, ahogy a mini-rák felemeli a pecsétet, és egy apró, vörös „LEFOGLALVA” feliratot nyom a bőrre. A mellkasán feszülő felelősségtömb eközben halkan felszisszent, mintha a bürokrácia látványa csökkentette volna a saját súlyát.
– Ez nevetséges! – méltatlankodott Henderson, és megpróbálta megvesztegetni a gépet egy mentolos cukorkával. – Én nem vagyok hajóskapitány!
– A törvény előtt mindannyian matrózok vagyunk – felelte az Antikvárius derűsen.
Mielőtt Henderson felelhetett volna, az antikvárium sötét sarkában álló nehéz ingaóra belsejéből mély, vizesen gurgulázó ködkürt-hang harsant fel, s a padló deszkái lassan ringani kezdtek.