187/5. A falra festett történelem — Az elkenődő évszázadok

Mr. Henderson ujjlenyomata élesen rajzolódott ki a falon, mint egy friss régészeti lelet. Az Antikvárius, akinek memóriája a régi könyvekkel vetekedett, érezte, valami megcsalta. A szimbólum, egy apró, stilizált madár, koronája helyett fordított kérdőjellel, valóban nem volt ott öt perce.
„Látja, Antikvárius úr, ez csupán a nedvesség trükkje!” – próbálta Mr. Henderson megmagyarázni, hangjában zavarral. – „A festékrétegek elvékonyodnak, a régi minták előtörnek. Gyorsított régészet, a hő és pára műve!”
Az Antikvárius azonban nem volt meggyőzve. Ujjával óvatosan megkocogtatta a falat. A madár nem oldódott, hanem enyhén pulzált. Ráadásul az atlaszból, amit tartott, most egy egészen másfajta térkép bukkanhatott elő. A Brit-szigetek délebbre sodródtak, és egy apró, ismeretlen szigetecske is felbukkant a nyugati partoknál. Egy sziget, ami csak a legfanatikusabb kartográfusok legvadabb álmaiban létezett.
A Termikus Különítmény gőzgenerátorának zúgása ekkor éles, sziszegő hangba váltott át, mintha maga a gép is tiltakozna a valóság átszervezése ellen. A tintatartó sötét folyadékának felszínén apró buborékok jelentek meg, néma pattanásokkal tűntek el, mintha az idő maga is gázneművé válna.
Mr. Henderson, akinek teóriája épp olyan folyós lett, mint a tinta, visszahőkölt. „De ez képtelenség! Az idő nem nedves festmény! Nem lehet csak úgy áttörölni és újat felfedezni alatta!”
Az Antikvárius sóhajtott. „Talán nem is az időt töröljük el, Mr. Henderson, hanem a múltat hígítjuk fel olyannyira, hogy új rétegek, vagy még régebbi emlékek bukkanhatnak elő. Nézze csak a polcokat!” Egy régi receptkönyv, aminek helyét az Antikvárius legalább 20 éve tudta, most egy francia ponyvaregény és egy teológiai értekezés közé ékelődött. Borítóján frissnek tűnő tintával, ismeretlen, de kétségbeejtően ismerős kézírással valaki felírta: „Figyelem! A tésztát óránként egyszer keverni!”
A két férfi egymásra nézett. Az Antikvárium a történelem olvasztótégelyévé vált, ahol a múlt képlékeny volt, mint az olvadó viasz. Egy halk, ritmikus kattogás hallatszott a hátsó szobából, mintha egy elfeledett óra most kezdett volna el újra ketyegni.