187/3. A csöpögő idő — A hígított múzeum

A mély, gurgulázó dörej, ami az Antikvárium ősi padlódeszkáit nyögésre késztette, most már a háttérbe szorult a folyamatos szisszenés és a fojtogató pára által keltett nyirkos, szerves hangok mögött. A távoli polcok között, egy poros, ezüstözött tintatartóban hallatszó halk, de ritmikus cseppentés azonban makacsul áttörte a zűrzavart. Túl szabályos volt ahhoz, hogy csupán kondenzáció legyen.
Mr. Henderson, akinek hallószervei még vibráltak akusztikai találmányának utórezgéseitől, hunyorogva hallgatózott. „Ez a cseppentés… nem ismeri fel, Antikvárius úr?” – kérdezte, hangjában még mindig ott vibrált a trombitája halvány visszhangja, mintha egy elfeledett melódia nyomait keresné a hangban.
Az Antikvárius, aki éppen egy XVII. századi pergamenlapot próbált óvatosan simítani, miközben az makacsul göndörödött a párától, felsóhajtott. „Ismerem, Mr. Henderson. Ez a fülledtség dala. Vagy talán az idő múlásának szimfóniája, ahogy a Hivatal szétmállasztja a tulajdonomat.” De a cseppek nem álltak meg. Egyre közelebb férkőztek, a forró, párás levegőben apró, vibráló gyöngyökként.
Ahogy végre elérték az ezüstözött tintatartót, az Antikvárius hunyorogva pillantott bele. Nem fekete tinta volt az, ami a tartó mélyén gyűlt, és nem is egyszerűen víz. Valami sűrűbb, sötét, de áttetsző folyadék csordogált a tartó pereméről, elmosva a tintatartóba festett apró virágmintákat. Mintha maga az idő hígult volna fel, és csöpögne le a polcról, rétegenként lehámozva a múltat.
Mr. Henderson óvatosan az ujját nyújtotta a csöpögő anyag felé, de az Antikvárius gyorsan visszarántotta a kezét. „Ne érintse meg, Mr. Henderson! Ki tudja, mit tartogat még a Hivatal a számunkra. Talán ez az ’energia-kiegyenlítés’ most a színeket is kiegyenlíti, vagy épp a tintákat sűríti le valami ismeretlen anyaggá.” A szobát betöltő gőzben a tárgyak egyre inkább elvesztették éles kontúrjaikat, mintha egy festmény olvadozna lassacskán.
A sűrű, szinte tapintható pára lecsapódott minden felületre, kis, gyöngyöző cseppekké állt össze, melyek aztán lefolytak, újabb apró tavacskákat képezve a padlón. Az antikvárium lassú, forró fürdőt vett, és a régi könyvek, pergamenek, bútorok, mind magukba szívták a nedvességet, és valami furcsa, szerves illatot kezdtek árasztani. Mintha az évszázados tudás most ébredne fel, és levegőért kapkodna, mielőtt végleg feloldódna.
A tintatartóból lecsöpögő folyadék eközben egyre gyorsabban gyűlt, és a sötét, kissé olajos felületén apró buborékok jelentek meg, majd elpattantak, halk, sziszegő hangot adva. A falakon, a tapéta alatt, mintha valami megmozdult volna.