185/9. A kályha lehelete — Az elszámolt parázs

Az antikvárius nem habozott. A csipesz hegyére tűzött, jéghideg illetékbélyeget egyetlen elegáns mozdulattal a kályha ajtaja felé lendítette. Mr. Henderson feszülten figyelte a fémcsipesz koccanását az öntöttvas peremen. Arra számított, hogy a megdermedt szobában végre elterjed a jól megérdemelt melegség, és a megfagyott teája is visszanyeri folyékony halmazállapotát.
– Ha ezt a kis papírost elnyeli a tűz, a könyvelésünk egyensúlyba kerül, és a hőtani egyenlegünk ismét pozitívba fordul – magyarázta az antikvárius olyan magabiztossággal, mintha csak a helyi adóhivatal legújabb rendeletét ismertetné. – A papír rostjai közé zárt kalóriák felszabadulnak, elvégre a múltat nem lehet büntetlenül fagyasztva tárolni.
Mr. Henderson megkönnyebbülten bólintott, és közelebb lépett a kályhához, tenyerét elővigyázatosan a parázsló micaüveg felé tartva. Ám amint a rezedazöld bélyeg hozzáért a kékes lángszemhez, nem lobbant fel barátságos tűz. Ehelyett a kályha mélyéről egyetlen éles, fojtott szisszenés hallatszott, mintha egy láthatatlan tüdő szippantotta volna be a levegőt.
A szoba sarkaiban lévő árnyékok hirtelen megnyúltak, és a falra akasztott, sárgaréz keretes hőmérő higanyszála nemhogy emelkedett volna, de egyetlen rántással a skála legaljára zuhant. A kályha nem meleget bocsátott ki, hanem mohón szippantotta magába az antikvárium utolsó langyos légáramlatait is, hogy táplálja a kékesen derengő, jéghideg lángot.
Miközben Mr. Henderson ledöbbenve nézte a kályhacsőből visszafelé szivárgó, dérrel borított füstöt, a hátsó szoba sötétjéből egy halk, ritmikus kattogás vette kezdetét.