185/10. A lezárt egyenleg — A porcelán könyvelés

Mr. Henderson óvatos léptekkel követte az antikváriust a sötét hátsó szobába, ahol a rézszámláló fogaskerekei vadul pörögtek. A gép tetején lévő apró fémkar nem elszámolási bizonylatot nyomtatott, hanem a leltárkönyv utolsó, sárgult lapjára ütött rá egyetlen, nehéz tintapecsétet.
– Úgy tűnik, tévedtem – suttogta az antikvárius, miközben álmélkodva nézte a műszert. – A bélyeg elégetése nem a kályha hiányát egyenlítette ki. A kályha csupán az előleg volt. A hőtani audit nem a helyiséget terhelte, hanem az egyetlen olyan tételt, amely évtizedek óta jegyzet nélkül tartózkodott a házban.
Mr. Henderson megszólalt volna, hogy tiltakozzon a bürokratikus képtelenség ellen, de a torkán akadt a szó. A saját ujjbegyei hirtelen áttetszővé, majd hűvösen csillogó, kemény porcelánná dermedtek. A csontjain végigfutó hideg nem fájt; inkább olyan érzés volt, mintha egy nagyon alapos könyvelő végre helyére tette volna a lebegő tizedesvesszőt.
A kályha ebben a pillanatban teli tüdőből kilélegzett. De nem fagyos füstöt, hanem kellemes, levendulaillatú, mélyvörös meleget árasztott magából. A boltban pillanatok alatt kiolvadtak a jégvirágok, a megfagyott teáscsésze gőzölögni kezdett, a rézszámláló pedig elégedett csengetéssel nullára ugrott.
Az antikvárius elégedetten simította meg a pult szélén álló, tökéletesen kimunkált, porcelánból készült emberalakot, amely pontosan úgy nézett ki, mint Mr. Henderson a megdöbbenés pillanatában. A hőtani mérleg végre hibátlanul egyensúlyba került: a hőmérséklet ideális volt, a leltárból pedig egyetlen felesleges tétel sem hiányzott.
A csendet csupán a bejárati ajtó feletti rézcsengő lágy koccanása törte meg, ahogy a huzat bezárta a helyiség kapuját, míg a küszöbön egy ismeretlen, viaszpecsétes levél várt a következő gyanútlan látogatóra.