185/5. A postai illeték — A nem várt egyenleg

A rézkilincs teljesen lenyomódott, és az ajtórésen át egy fiatal küldönc lépett be, vállán egy kissé elnyűtt bőrtáskával. A kinti utca száraz, nyári melege egyetlen rövid szellőként csapódott be mögötte, éles kontrasztot képezve a bolt dermesztő, hőtani vákuumával.
– Postai küldemény a Tisztelt Antikváriumnak – darálta gépiesen a fiú, miközben az átfagyott helyiségbe lépve a lehelete azonnal sűrű, fehér pamacsokká sűrűsödött. A zsebéből egy száraz átvételi elismervényt halászott elő, teljesen figyelmen kívül hagyva a pult körüli fagyos atmoszférát.
A kalapos látogató nem teketóriázott. Egyetlen kimért, elegáns lépéssel a gyanútlan küldönc mellett termett, és a füstös, zúzmarás rézérmét közönyös mozdulattal a fiú nyitott tenyerébe pottyantotta.
– A borravaló. A rendszer lezáró hőtani kötelezettsége – mondta szinte atyai szívélyességgel.
A fiú ujjai reflexből rázáródtak a fagyos fémdarabra. A hatás azonnali volt. A pulton derengő fekete pecsétnyom egy sziszszenő hang kíséretében elpárolgott, s a levegőben szálló zúzmarakristályok nyomtalanul feloldódtak. Mr. Henderson és az antikvárius egyszerre lélegeztek fel, ahogy a szokásos meleg visszahúzódott a pult lapjára. A küldönc kabátja ugyanakkor pillanatok alatt papírvékonnyá és rideggé fagyott, mintha éveket töltött volna egy jégverem mélyén.
A fiú meglepetten pislogott, zsebre vágta az érmét, majd szó nélkül átadta a borítékot. Az automata rézfogaskerekei egy utolsó, elégedett kattanással leálltak, miközben a küldönc táskájából egy apró, rézveretes mérőóra halkan ketyegni kezdett.