182/9. A fagyott illeték — A guruló egyenleg

Henderson, aki ekkorra már inkább hasonlított egy köztéri bronzszoborra, mintsem didergő antikváriumi ügyfélre, mégsem adta fel a reményt. Amikor a csatornarács mélyéről feltörő zúgás elült, a gesztenyésbódé oldalán halk kattanással kinyílt egy apró, sárgaréz csapóajtó. Az antikvárium hőtani egyensúlyát felügyelő automata, érzékelve a fagyáspont közelségét, kiköpött magából egy jégbe fagyott illetékbélyeget. A jégkocka pont Henderson lábához esett, tompán csillogva a fagyos macskakövön.
Ez volt az egyenleg kiegyenlítése. Henderson tudta, ha valahogy sikerül rátennie a bélyeget a fémkarjára, a rendszer talán hivatalosnak ismeri el a tranzakciót, és feloldja a szorító páncélt. Mivel ujjait már egyáltalán nem bírta mozdítani, egyetlen esélye maradt: teljes testsúlyával rávetődni a jégdarabra, remélve, hogy a megszilárdult szirup súlya összeroppantja a fagyott burkolatot.
Némi ütemes hintázás után, mint egy egyensúlyát vesztett ólomkatona, előredőlt. A becsapódás fémhangja felverte a csendes utcát. A jégkocka azonban ahelyett, hogy szilánkokra tört volna, a hirtelen nyomás hatására elképesztő sebességgel lőtt ki a merev csizma talpa alól, egyenesen a csatornarács felé, ahol a sárgaréz kulcs korábban eltűnt. A rács mögül ekkor egy vékony, gőzölgő papírlap széle emelkedett ki a szürke ködből, rajta egy friss, vörös pecséttel.