182/10. A fémbe öntött ügyfél — Az egyenlített egyenleg

Henderson, arccal a macskakövön, feszülten figyelte a csatornarácsból kiemelkedő, gőzölgő papírlapot. A vörös pecsét úgy vibrált a fagyos párában, mint egy apró, megváltó parázs. A rideg fém, amely eddig mozdíthatatlanul béklyózta a karját, most mintha engedett volna a szorításából. A kellemes melegség lassan kúszott felfelé a csuklójától a válláig, s a férfi megkönnyebbülten felsóhajtott: a tranzakció sikeres volt, a hőtani egyenleg helyreállt. Úgy hitte, végre visszatérhet az antikváriumba, hogy visszakérje a kabátját, és elfelejtse ezt az egész fagyos rémálmot.
A papírlap, engedve a felszálló gőz áramlásának, megpördült a levegőben, és pontosan Henderson orra előtt landolt a fagyott aszfalton. A vörös pecsét alatt elegáns gót betűkkel szedett szöveg állt. Nem felmentő határozat volt ez, és nem is a zálogtárgy átvételi elismervénye. A Fővárosi Hőszolgáltató Hivatal hivatalos formanyomtatványa volt az, amely bürokratikus precizitással rögzítette az új, köztéri hőtani eszköz üzembe helyezését.
A gőz hirtelen elillant, s vele együtt Henderson utolsó belső melege is távozott. A kellemes lágyulás, amit a testében érzett, nem a szabadulás előszele volt, hanem a végleges beolvadásé. A fémfényű szirup, a csatornagőz és a saját elszívott testhőmérséklete tökéletes ötvözetté dermedt. A karja után a törzse, majd a lábai is végleg nehéz, mozdíthatatlan bronzzá szilárdultak, formás, viktoriánus stílusú utcabútorrá alakítva a szerencsétlen ügyfelet, aki mostantól a városi fűtőhálózat egyik dekoratív végpontjaként szolgált.
A sarki gesztenyésbódé mögül ekkor egy új alak lépett elő, kezében egy különös, rézveretes iránytűvel, s kíváncsian megállt a frissen avatott, még langyos szobor előtt.