182/7. A fekete szirup — A viszkózus szigetelés

Henderson gyanakodva nézte a sárgaréz csapból szivárgó, koromfekete folyadékot, amely lassan terült szét a fagyott macskaköveken. A fizika kicsavart törvényei szerint a sűrű anyag nem fagyott meg, sőt, kifejezetten melegnek tűnt, amint finom gőzt eregetett a jeges éjszakában. Remény gyúlt a fagyott férfi szívében: talán ez a szirup a megoldás, egyfajta természetes védőréteg, amely megóvhatja őt a további hőveszteségtől.
Óvatosan lehajolt, miközben fásult térdei úgy ropogtak, mint a száraz gallyak. Ujjhegyével megérintette a fekete masszát. Meglepő módon a folyadék nem tapadt rá, hanem higanyként pergett le a bőréről, miközben kellemes, zsibbasztó forróságot sugárzott. Henderson nem habozott; maréknyi folyadékot merített a bódé tövéből, és sietve dörzsölte be vele a jéghideg csuklóját, bízva a fura anyag áldásos hatásában.
A hatás azonnali és megdöbbentő volt. A fekete folyadék beszívódott a pórusaiba, ám a várt megkönnyebbülés helyett a bőre fémfényű, kemény páncéllá kezdett változni. A mesterséges melegségérzet gyorsan elillant, helyét nehéz, mozdulatlan tompaság vette át. Nemcsak a külső hideg elől zárta el magát, de a saját belső, megmaradt életfunkciói is lassan csapdába estek a megkeményedő réteg alatt.
Mire feleszmélt, a szirup már a könyökéig kúszott, fénylő, merev burkot képezve a karján. Henderson kétségbeesetten próbálta lekaparni a réteget, de az addigra teljesen eggyé vált a bőrrel. Ebben a pillanatban a közeli csatornarácsból halk, ritmikus, fémes kattogás hallatszott, s a sötét vasrácsok mögül egy apró, sárgaréz kulcs halvány, borostyánszínű fénye derengett fel.