182/6. A vándorló jégverem — A megfordított hőáram

Henderson sietősre fogta volna a lépteit, de a lábai nehézkesen engedelmeskedtek, mint két fagyott tuskó a téli tüzelőből. Az utcasarkon megpillantott egy gőzölgő gesztenyesütő bódét. A parázs vöröses fénye és a felszálló illatos füst azonnali, olcsó menedéket ígért a fagyos éjszakában. Odalépett, és a barátságos pléhdoboz fölé tartotta elgémberedett ujjait, remélve, hogy a fizika alapvető szabályai még érvényesek az antikvárium falain kívül is.
A gesztenyesütő barátságosan bólintott, és felajánlotta, hogy egy maréknyi meleg csemegéért cserébe elfogadja Henderson jégbe fagyott nyugtáját, mint afféle különleges helyi valutát. „A hideg ügyfél nálunk mindig elsőbbséget élvez, uram” – kacsintott a kormos arcú árus, miközben a fém lapáttal megkeverte a parazsat. Henderson hálásan bólintott, átadva a fagyos papírfecnit. Megkönnyebbülten várta, hogy a forró gesztenyék felolvasszák a tenyerét, s vele együtt a benne ragadt dermedtséget.
Ám ahogy a papír hozzáért a forró pléhhez, a parázs egy szempillantás alatt kékesen derengő jéggé fagyott. A gesztenyék apró, szilárd jéggolyókká változtak, amelyek csörömpölve szóródtak szét a járdán. Henderson döbbenten tapasztalta, hogy a tenyere nemhogy felmelegedett volna, de a gesztenyésbódé maradék hője is beléáramlott – csakhogy ez a hő nem felmelegítette, hanem még mélyebbre hűtötte a belső egyenlegét. Az antikvárium hőtani átka nem ért véget a küszöbnél; ő maga vált egy kétlábú, vándorló hűtőmágnessé, amely mindent kiszipolyoz, ami meleg.
A fagyott bódé tövében, a jéggé dermedt gesztenyék között egy apró, sárgaréz csapocska hevert, amelyből lassan szivárgott egy megmagyarázhatatlanul sűrű, sötét folyadék.