182/5. A hőkódolt kijárat — Az utolsó cseppek

Henderson megdermedve hallgatta a kintről jövő hangot. Üveggolyó? A jégbe fagyott nyugta súlya jelentéktelennek tűnt, de a csattanás, az az ismerős, mégis felfoghatatlan hang, mintha egyenesen az ő lényéből érkezett volna. Ahogy a zöld számláló csökkentette a hőmérsékletét, egy furcsa érzés kerítette hatalmába: valami lényeges, elválaszthatatlan darabka hullott ki belőle, ahogy a hő elhagyta testét. Nem fizikai dolog, inkább egy absztrakt energia-töredék, ami most a járdán pattogva adta tudtára létezését.
A testes, bundás kabátos úr, akit az Antikvárius teával kínált, felköhögött. Szemei, eddig a gőzölgő tea fölött pihentek, most érdeklődve vizsgálták a fagyos férfit az ajtóban. Mintha az Antikvárium hőtani rendszere nem csak energiát cserélt volna, de csendes figyelmeztetést is továbbított volna a frissen érkezők felé. Egy üzenet az új áldozatoknak.
Henderson öntudatlanul megérintette zsebében lévő, jéggé dermedt nyugtát. Az apró lapocska már nem az adósság terhét hordozta, hanem egy rideg emléket arról, hogy a rendszer milyen elegánsan, elkerülhetetlenül hajtja be díját. A zöld jelzés mostanra csak egy halvány pislákoló pont volt, a számláló nullát mutatott. A kilépési illeték „kiürült”. Vagyis Hendersonból ürült ki.
Végre megmozdult. Nehézkesen, mintha mozgatórugói is áthangolódtak volna a fűtés nélküli üzemmódra. Kinyitotta az ajtót, ami halk, de szívfacsaróan panaszos nyikorgással engedett, mintha a pántok is tudnák, milyen nagy az ára a szabadságnak. Kilépett a hideg éjszakába, a járdán azonban nem látott szétpattant üveggolyót. Csak egy csillogó, áttetsző kis jégdarabkát, mely pontosan ott hevert, ahol a csattanás hallatszott. A jégdarabka lassan olvadozott, apró, gőzölgő páraként szállt fel róla valami, ami valaha az ő melegének egy szikrája lehetett.
Mielőtt az ajtó becsukódott volna mögötte, még hallotta, ahogy az Antikvárius hangja átszűri a levegőt: „Ez az a hőérzet, amiről beszéltem, uram. A belépés ára.” A bundás kabátos úr bólintott, és még közelebb tolta a gőzölgő teáját. Henderson pedig tovább botorkált a fagyos utcán, immár egy üres testtel, és egy még üresebb zsebbel, melyben egy jégszínű nyugta lapult. A háta mögött az Antikvárium homályos fénye mintha csak egy gúnyos kacsintás lett volna, ami egy újabb, láthatatlan áldozatot várt.