182/4. A zöld jelzés dilemmája — A kiürített egyenleg

A messzi dörrenés, mintha egy éles koppanás lett volna a világmindenség nagykönyvében, mintha utolsó cseppként szívta volna ki Hendersonból a maradék energiát. Teste rángatózott egy pillanatra, majd hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, keze elengedte a kilincset. A sárgaréz immár nem vezetett semmit, csupán egy jéggé fagyott, közömbös fémdarab volt. Henderson meglepve nézett a megfagyott kilincsre, mintha az a szimpla szabadság gesztusa lett volna a legváratlanabb fordulat az egész napjában.
Minden mozdulat nehézkesen jött, mintha saját izmai is áthangolódtak volna a fagyos hővezetésre. Zsebében a nyugta szinte égett, nem a hidegtől, hanem a sűrű, tömör, elviselhetetlenül jelenlévő adósság súlyától. Elindult a kijárat felé, léptei recsegő hangot adtak a hideg padlón, mintha nem is cipőtalpa, hanem megrepedt jégréteg érne a fához.
Ekkor vette észre a zöld fényt. Egy apró, finoman pulzáló pont az üvegajtó fölött, ami eddig elkerülte a figyelmét. A megváltás fénye, gondolta. A zöld mindig szabad utat jelent. Felgyorsította lépteit, reménykedve abban, hogy végre maga mögött hagyhatja ezt a hőtani labirintust.
Az Antikvárius közben már egy új vendég felé fordult. Egy testes, bundás kabátos úr ült le a pult elé, előtte gőzölgő tea, melynek illata furcsamód éppolyan intenzív volt, mint a kalapos úréé az előbb. Az Antikvárius rá sem nézett Hendersonra, csupán felemelte a főkönyv egyik jeges lapját, és szinte magának mondta: „A kilépési illeték a fennmaradó termikus egyenlegből kerül kiegyenlítésre. Különösen hatékony a zöld jelzés funkciója.”
Henderson megállt az ajtó előtt, szeme a zöld jelzésre tapadt. Ahogy közelebb ért, a fény intenzívebbé vált, és egy apró számláló jelent meg alatta, mely lassan csökkentette az ő saját testhőmérsékletét mutató számokat. A zöld nem a szabad utat jelentette. Hanem azt, hogy a rendszer elfogadta a fizetést – a saját, utolsó melegségmorzsáiból. Ez volt az igazi kilépési díj, a „zsilipelt egyenleg”, amiről az Antikvárius beszélt. A jéggé fagyott nyugta súlya még sosem volt ennyire jelentéktelen.
Az utca felől ekkor egy másik, halkabb, de mégis ijesztően ismerős csattanás hallatszott, mintha egy apró üveggolyó pattanna szét a hideg járdán.