180/2. A tintás bélyegző — A kötelező érvényesítés

Henderson a bal kezével, amely még szabad volt, tétován a sárgaréz nyelű bélyegzőért nyúlt. A fém jéghideg volt, s ahogy megragadta, a pult alatti pörgettyűk csattogva váltottak újabb fokozatra. A formanyomtatvány tetején a piros tinta automatikusan felitta a helyiség melegét, s apró, sziszegő párafelhő szállt fel a papírról.
– Ha rányomja, a hőtani egyenlege átkerül a csomagba – jegyezte meg a látogató szárazon, miközben gőzölgő ujjait a kabátzsebébe süllyesztette. – Cserébe a fagyáspont alatti felelősség az öné marad. Standard eljárás.
Henderson nem akart bélyegezni, ám a jobb kezét rögzítő csavarkulcs heves rángással kényszerítette a pult felé. A mozdulat megfellebbezhetetlen volt: a bélyegző nehéz réztalpa csattanva csapódott a papírra. A száradó tinta alatt azonnal kirajzolódott a gondnoki pecsét, s a csomag átkötöző zsinege sercegve megpörkölődött.
A jövevény megelégedetten bólintott, felkapta az átforrósodott dobozt, s szó nélkül kiperdült az ajtón. Henderson megkönnyebbülten sóhajtott volna, de a gőzvezeték újabb, éles sípszóval jelzett. A kijelzőn nem az elszámolás nullázódott ki, hanem egy újabb tételt sorolt be a rendszer: a leadott hő ellenértékeként az antikvárium teljes szellőzőhálózata az ő nevére íródott.
A bolt sarkában álló bronzállvány lassan dőlni kezdett a súlypont megváltozása miatt.