177/3. A gördülő vasgolyó — A súlyponti félreértés

A falból aláhömpölygő vasgolyó nem puszta díszelem volt, hanem a bolt rejtett emelőrendszerének ellensúlya. Ahogy megállt a sárgaréz csúszda végén elhelyezett bőrfészekben, az antikvárius megkönnyebbülten felsóhajtott, és visszatolta a lupéját a mellényzsebébe.
– Nos, uram – fordult a vacogó idegenhez –, a mérések alapján az Ön által hozott óra nem rugóerejű, hanem... atmoszférikus hűtésű. A mechanika egyszerűen a környezeti hőt használja fel a másodpercmutató hajtásához.
– De hát... a lábfejem már teljesen érzéketlen! – nyögte az idegen, miközben próbálta megmozgatni jégcsappá fagyott ujjait.
– Puszta aklimatizáció – intett a kezével a szélhámos antikvárius, miközben lopva a sarokban álló Mr. Hendersonra pillantott. – A hideg levelek és a padlócsatornák találkozása mindig kelt némi huzatot. De nézze a jó oldalát: a számlap üvege most kristálytiszta!
Mr. Henderson közben némán, dermedt szemgolyókkal figyelte, ahogy az íróasztal sarkán fekvő tintatartóban a fekete folyadék vékony, tüskés jégréteggé szilárdul. Szeretett volna figyelmeztetni a látogatót, de az állkapcsa már mozdíthatatlanná fagyott.
Az antikvárius finoman felvette a pultról a zsebórát, s egy apró rézdobozba helyezte. A doboz fedelének lecsukódásával a sziszegés hirtelen abbamaradt, ám a fal mögött egy mély, száraz kattanás hallatszott, mintha egy még nagyobb szerkezet rugója feszült volna meg a sötétben.