177/2. A mechanikus zsebóra — A téves hőátadási hipotézis

Az idegen előhúzta zsebéből az ezüstből készült, karcolásokkal teli zsebórát, s a pult finom bársonyfedélzetére helyezte. A szerkezet hangos, fémes kattogással mérte az időt, s miközben az antikvárius gyanúsan mélyre hajolt a számlap fölé, a padló alatti hidegcsövek halk sziszegéssel elindították a hőfelvevő szelepeket.
– Különleges darab – jegyezte meg az antikvárius, és egy sárgaréz lupét illesztett a szeméhez. – Úgy tűnik, a bilogója hajlamos a túlzott súrlódásra. Érzi ezt a hirtelen bizsergést? Ez teljesen természetes reakció a finommechanikai alkatrészek és az ólomüveg felületi feszültsége között.
Az idegen meglepetten pislogott, amint ujjhegyein fagyos zsibbadság futott végig. A kabátja hajtókájáról tűnni kezdett a pára, s a gyapjúszövet nedvessége egyetlen pillanat alatt finom zúzmarává csapódott ki.
– Érdekes – hümmögött a látogató, miközben gyanútlanul a zsebórára mutatott. – Azt hittem, a rugó feszültsége hőt áraszt, de úgy tűnik, a csatornarendszer felől érkező huzat okoz némi fagyasztó érzést a lábaimban.
Mr. Henderson kinyújtott mutatóujján az esernyő nyeléről lecsöppenő víz egyetlen meredek jégcsappá fagyott. Az antikvárius elégedetten bólogatott, miközben a pult mélyén lévő rézmérleg mutatója lassan átlépte a kritikus tartományt.
A sötét sarokban egy nehéz, öntöttvas golyó halk koppanással megmozdult a falba épített sárgaréz csúszdán.