175/2. Az olajozott járat — A regisztrált várakozás

Az antikvárius elégedetten bólintott, mint aki pontosan erre a fejleményre számított, bár a szemöldöke gyanakvóan megrándult.
– A régi városi gázművek 1890-es prototípusa – jelentette ki magabiztosan, miközben hüvelykujjával óvatosan megsimogatta a nyílás finoman megmunkált szélét. – Ebbe a járatba kellett helyezni a havi fogyasztási tekercset. A bürokrácia már akkor sem bízott az emberi szavatosságban, így a műszer maga nyomta rá a viaszpecsétet a mérési adatokra.
Mr. Henderson azonban nem tűnt meggyőzöttnek. Benézett a keskeny réscsőbe, ahol a csiszolt fogaskerekek apró tükrökként verték vissza az üzlet komor világítását. A henger belsejéből nem a gáz jellegzetes szaga áradt, hanem a fagyos hátsó szoba papírporos, huzatos hidege.
– Ha ez egy sima számláló, miért hidegebb a burkolata, mint az utcai köd? – kérdezte Henderson, és óvatosan kinyújtotta a kezét.
A műszer mintha megérezte volna a beszéd hőtágulását: a rézhenger belsejében halk fémcsikordulás futott végig. A nyitott járat mélyéből egy apró, horganyzott csipesz emelkedett ki, szorosan fogva egy vékony, perforált papírcsíkot. A papíron nem számok álltak, hanem egy hajszálvékony, frissen tintázott vonal, amely meredek ívben felfelé mutató tüskét rajzolt.
– Csupán levegőáramlási korrekció – legyintett az antikvárius, de a hangja árnyalatnyit bizonytalanabbá vált.
Ekkor a szerkezet hátoldalán egy apró, rézborítású szelepgomb kezdett lassan, ütemesen ki-be járni, mintha a doboz önállóan lélegezne.