174/8. A lefagyasztott iktató — A halmozott elutasítás

A hátsó helyiség ajtaján a zúzmara pattanva repedt meg, amint az átirányított gőznyomás belülről megfeszítette a tölgyfa betéteket. Mr. Henderson óvatosan kibújt a kiengedő feszítőhuzalok közül, és megdörzsölte sajgó bokáját, miközben az antikvárius elégedetten csapkodta össze a tenyerét.
– Tökéletes termodinamikai elnyelés – jelentette ki a boltos, és büszkén a párás ajtóra mutatott. – A városi bürokrácia túlnyomása most a hátsó archívum passzív papírtömegében csapódik le. Egyetlen kódex sem sínyli meg.
Az ajtó sarka elengedett, s a gomolygó jégpárából nem az évszázados könyvespolcok sora, hanem egy szünet nélkül kattogó, sárgarézből készült iktatóhenger bukkant elő. A gép másodpercenként dobott ki magából egy-egy fagyott, viaszpecsétes kartont, amelyek szép, szabályos jégtömbökké fagyva tornyosultak a padlón.
Mr. Henderson gyanakodva lehajolt, és felvett egy kristályos lapot. A deres fejlécen a saját neve állt, alatta a gondos kancelláriai kézírás: „Elutasítva: Henderson úr kérelme a padlódeszkák cseréjére. Kelt: 1894.” A következő tömb egy újabb elutasítás volt – a tetőjavításra, a csatornadíj-kedvezményre és a fűtési támogatásra.
A ház alatti gigantikus hűtőrendszer nem a könyveket védte. Az elmúlt száz év összes elutasított lakossági panaszát fagyasztotta kőtömbbé, hogy azok elviselhetetlen bürokratikus súlya tartsa egyensúlyban az antikvárium süllyedő alapjait.
A hirtelen beálló csendben élesen megcsörrent a bejárati ajtó sárgaréz csengője, pedig az utcán senki sem járt.