173/1. A kurblis réztelefon — A hívó fél azonosítása

Az antikvárius megfontolt, kimért léptekkel átvonult a hátsó szobába, mint aki hozzászokott a hirtelen berregő rézszerkezetek zaklatásához. Az üvegbúra alatt dühösen kelepelt a kurblis telefon, mintha egy óriási, fémből készült darázs próbált volna kiszabadulni a kristály börtönéből.
– Ezer bocsánat – szólt vissza a nyitott ajtón át az ingujjban fázó, sárgaréz zsetont szorongató idegennek. – A központi diszpécser sosem alszik, ha a szőrmekészlet állagmegóvásáról van szó.
Óvatosan leemelte a nehéz csiszolt üvegbúrát, mire a csörgés éles, fémes berregéssé szelídült. A kagylót a füléhez emelte, majd elégedetten bólintott a sötét szobában. A vonal túlsó végén nem emberi hang beszélgetett, hanem egyenletes, kénes sziszegés hallatszott, amit időnként felváltott egy lyukkártyás lejátszó ütemes kattogása.
– Igen, a nyolcas számú tételt sikeresen átvettük – mondta a kagylóba az antikvárius száraz, bürokratikus flegmasággal. – A zseton a perselyben. A vendég elszámolása folyamatban.
A főhelyiségben álló ügyfél gyanakvóan pillantott a padló süllyesztőjére, ahonnan még mindig vékony, fagyos pára szivárgott elő. Az antikvárius letette a kagylót, majd a pult szélén heverő apró sárgaréz csengőre csapott. A csengő hangjára a hátsó falba épített tölgyfa szekrény ajtaja lassan felpattant.