172/8. A sárgaréz zseton — A ruhatári automatika

Az idegen óvatosan benyúlt a tátongó rekeszbe, s két ujjával kiemelte a jéghideg, sárgaréz zsetont. Mr. Henderson feszült alakja ekkor egyetlen éles, csikorgó hang kíséretében előredőlt, majd fémporos szárazsággal összecsuklott a padlón. Nem hús-vér ember volt, csupán egy rugókkal és karokkal mozgatott, posztóval bevont ruhafogas-automatizmus, amely eddig a beérkező vendégek kabátjának súlyát egyensúlyozta.
– Kiváló – jegyezte meg az antikvárius, miközben korábbi rettegése pillanatok alatt kimért, kimérten száraz bürokratikus flegmaságba váltott. Kinyújtotta a kezét a zsetonért, majd kíméletlenül a pult alatti rézperselybe pottyantotta. – A rendszereink néha kissé túlhűtik a pincét, de a szőrmegallérok állagmegóvása érdekében ez elengedhetetlen. A kabátját a süllyesztő mostanra biztonságba helyezte. A ruhatári díj három garas.
A türelmetlen idegen dermedten állt ingujjban a tölgyfapadló közepén, miközben a talpa alatt zakatoló hidraulikus áttételek végre elcsendesedtek. A nevével ellátott számláló egy utolsó kattanással nullára ugrott. Az egész dermesztő, olajszagú bonyodalom nem volt más, mint egy túlburokratizált, XIX. századi automata ruhatár.
– És... a nevem a számlálón? – hördült fel az idegen, miközben hitetlenkedve meredt az összecsuklott Mr. Hendersonra.
– A gépnek tudnia kell, kinek a fogasára könyvelje a tételt – felelte szelíden az antikvárius, és egy elnyűtt tollseprűvel leporolta az üveghengert. – Nem engedhetjük meg, hogy valaki idegen prémmel távozzon.
A boltban beállt a megszokott csend, ám a hátsó szobában álló üvegbúra alatt hirtelen elfojtottan megszólalt egy kurblis réztelefon.