172/1. A feledésbe merült súlymértékek — A zsebben dobogó fém

Az antikvárius lehajolt, és felmarkolta a cirádás bronzpecsétet. A fém meglepően meleg volt, szinte égette jéghideg ujjait, ami fizikai képtelenségnek számított a könyvvédelmi rendszer által mélyhűtött helyiségben. Gyorsan a zsebébe süllyesztette az apróságot, miközben a kabát tulajdonosa már a teológiai polcok között keresgélt.
A boltban hömpölygött a tömeg, a feszült zsongást a délutáni csúcsforgalom zaja uralta. Ekkor egy feltűnően szikár, szürke öltönyös férfi lépett be az ajtón, kezében egy kopott bőrmappával. Nem a könyveket nézte; tekintete céltudatosan pásztázta a teret, majd egy másodpercre megállt a négy kabátot és két sálat cipelő, jéggé fagyott Mr. Hendersonon. A jövevény elégedetten bólintott, majd a pulthoz lépett.
– Jó napot. A feledésbe merült súlymértékek nagykönyvét keresem – mondta száraz, zizegő hangon.
Az antikvárius megkönnyebbülten mosolygott. Az efféle különös kérések jelentették számára az igazi szakmai örömöt. Elfordult, hogy a hátsó polcon megkeresse a ritka, tizennyolcadik századi kötetet, mit sem sejtve arról, hogy a zsebében lapuló bronzpecsét halk, ritmikus pulzálásba kezdett, átvéve a fagyott ruhafogas kabátjából szűrődő ketyegést.
Ahogy a polc felé nyúlt, ujjai egy apró, selyemmel bélelt fadoboznak ütköztek, amely korábban nem volt ott. Amikor felnyitotta, egyetlen, hideg üvegszem meredt rá a sötétből.