170/2. A fagyott aláírás — A jéghideg mérlegfőösszeg

Henderson megrázta a tollat, mintha csak a gravitáció makacskodna, nem pedig a fizika törvényei mondták volna fel a szolgálatot. Az antikvárius eközben a pult alól kászálódott elő, kezében egy rozsdás csavarhúzóval, amely immár visszavonhatatlanul hozzáfagyott a sárgaréz szelephez. Arcán az udvarias üzletvezető és a fagyhalál szélén álló sarki kutató feszült kettőssége tükröződött.
– Csak a... csak a mikroklimatikus állagmegóvás – dadogta az antikvárius, miközben fogaival kísérelte meg lefejteni a fém szerszámot a csőről. – A ritkaságok megkívánják a száraz hideget. Mr. Henderson, kérem, ne törődjön a részletekkel, az aláírása így is tökéletesen érvényes lesz.
Henderson azonban nem az a fajta könyvelő volt, akit holmi fizikai halmazállapot-változások eltántoríthattak a kötelességétől. Elszántan nyúlt a pulton heverő magányos, különösen meleg réz gombostűért, hogy azzal kaparja le a fekete jégcsapot az igazolásról. Amint az ujja hozzáért a tűhöz, a pult alatti surrogás hirtelen feszült, fémes kattanássá változott, és a fagyvonal újabb centimétereket ugrott felfelé a kordbársony nadrágon.
A papírra pottyant fekete jégdarabka eközben recsegve tágulni kezdett. Nem elolvadt, hanem apró, tűhegyes kristályokba rendeződve pontosan kirajzolta a negyedéves deficit összegét, tizedesjegyre pontosan. A számla magától egyenlítette ki magát, csakhogy a papír most már rideg volt, mint egy jégtábla, és a zúzmara lassan kúszni kezdett a könyvelő bőrmappája felé.
A hátsó szobából ekkor egy nehéz, tompa puffanás hallatszott, mintha valami nagyon súlyos és nagyon fagyos dolog dőlt volna el a sötétben.