169/5. A fadoboz lakója — Az archivált leltár

Az antikvárius mély lélegzetet vett, bár a tüdejét mardosó fagyos levegő inkább egy rosszul szellőztetett hűtőházra, semmint egy békés könyvesboltra emlékeztette. A fadobozból szűrődő kaparászást azonnal azonosította: nyilvánvalóan egy Henderson-féle, rugós meghajtású rágcsálóriasztó óraszerkezet adott életjelt magáról, amelyet a páratartalom hirtelen változása hozott működésbe. Elégedetten bólintott; a technológia, bár zajos, rendkívül hasznos a ritka fóliánsok védelmében.
Lassan a sarokba lépett, és felemelte a doboz nehéz, veretes fedelét. Arra számított, hogy finom sárgaréz fogaskerekeket és egy lassan forgó hengert talál, amely a tölgyfa illatát hivatott szétporlasztani. Ehelyett a doboz belseje teljesen üres volt, leszámítva egy apró, jéghideg tükröt, amely a fenekén feküdt.
Ahogy belenézett, a fagyos visszatükröződésben nem a saját arcát látta, hanem az antikvárium tökéletesen élethű, miniatűr mását. A kis bolt közepén egy pici, viaszból gyúrt figura állt – pontosan olyan zöld kordbársony zakóban, mint amilyet ő viselt –, és éppen egy parányi fadoboz fölé hajolt. A sárga, fagyos folyadék a miniatűr bolt padlóján már a viaszfigura térdéig ért, és a kisbaba-méretű csavarhúzó ráfagyott a parányi szelepre.
Az antikvárius megpróbálta elrántani a fejét, de a nyaka merev volt, mint a jégcsap. Ebben a pillanatban a saját lábára pillantott: a sárga folyadék a valóságban is elérte a térdét, és a fagy hirtelen szorítása végleg mozdulatlanná tette. A fülében még egyszer, utoljára felzengett a bejárati ajtócsengő makacs, tiszta hangja, jelezve, hogy a leltár visszavonhatatlanul lezárult.
A kihalt pulton egyetlen, magányos, réz gombostű maradt, amely halkan gurult egyet a sima fafelületen, majd megállt a sötétben.