169/3. A kénes vészzár — A kiszámlázott túlóra

Az antikvárius egyetlen lépést hátrált, majd megfontolt mozdulattal elgyezte az orra elől a szúrós, kénes gőzt. A zár mélyén tapasztalható ütemes ketyegés a legkevésbé sem ingatta meg a hitében. Magában azonnal azonosította a jelenséget: ez nyilvánvalóan a legújabb vagyonbiztonsági és tűzvédelmi előírások által megkövetelt, önkioltó pneumatikus vészzár volt, amely a mérleg hidraulikus túlterhelése miatt lépett működésbe.
– Remek, a biztonsági szelep automatikusan kalibrálja a reteszt – mormolta feszülten, miközben a pult alól előhalászott egy hosszú csőrű, sárgaréz műszerolajozót. – A bürokrácia nem ismer tréfát, ha a behatolásgátló nyomásértékekről van szó.
A kénes pára azonban nem csillapodott; helyette sűrű, narancssárga lepedékké csapódott ki a tölgyfa ajtó kilincsén. Az antikvárius a kanna hegyével óvatosan megkocogtatta a kulcslyukat, remélve, hogy a finom műszerolaj helyreállítja az akadozó mechanikát. Ekkor a zár ketyegése hirtelen felgyorsult, és a kulcslyukból egy apró, rézből öntött szalag bukkant elő, amelyre percenkénti bontásban növekvő számsorok préselődtek.
A férfi elégedetten bólintott: a rendszer nemcsak lezárta a bejáratot, de nyomban kiszámlázta a túlórás területrendezési illetéket is. Amikor azonban a szeme sarkából meglátta, hogy a hátsó szoba felől sárga folyadék kezd szivárogni a szőnyeg alá, megragadta a petróleumlámpát, és elindult a sötétedő folyosón.
A hátsó szoba küszöbén egy apró, fémes pattogás törte meg a csendet: a falban húzódó rézcsövek hirtelen vastag, fagyos dérbe borultak.