169/1. Az ismeretlen ezüstpénz — A zárt ajtó csengője

Az antikvárius lassan kikullogott a hátsó szoba nyirkos homályából, átlépve a frissen emelkedett betonkolosszus árnyékát. A csavarkulcsot gépiesen a köténye mély zsebébe süllyesztette, miközben tekintete a bejárati ajtó felé fordult. A csiszolt réz levélbedobó még mindig halkan rezgett a hirtelen csapódástól, s a kopott tölgyfa küszöbön ott csillogott a vastag, tompa fényű ezüstkorong.
A férfi óvatosan odalépett, majd lehajolt a küldeményért. A pénzérme meglepően nehéz volt, és sokkal hidegebb, mint bármelyik fém alkatrész a pincei hidraulikában. Mikor a tenyerébe emelte, és az eladótéri gázlámpa sárgás fényébe tartotta, észrevette, hogy a felületén sem uralkodói portré, sem évszám nem szerepel. Csupán egyetlen, finoman bevésett gót betűs sor állt rajta: „Belépőjegy – Visszaváltásra nem jogosít.”
Kinézett a félhomályos kirakatüvegen át az utcára, de a párás járdán senki sem járt. A lámpavasak sárga fénykörében csupán az esti köd gomolygott mozdulatlanul. Amikor visszalépett a pultmögé, a kassza mellett álló sárgaréz ajtócsengő hirtelen megszólalt – éppen úgy, mint amikor egy vásárló nyitja rá az ajtót.
Ám az ajtó zárva maradt, a kilincs meg sem moccant. A csengő ennek ellenére ütemes, éles kattogással kongott tovább, s az ezüstpénz az antikvárius tenyerében lassan átforrósodott.