168/6. A leltári posztamens — A kiegyenlített bürokrácia

Az antikvárius óvatosan lenyomta a tölgyfa ajtó kilincsét. A sötét lépcsőfordulóban a fémcsikorgás egyenletes, ütemes véséssé szelídült. A számlálószerkezet utolsó fogaskereke egyetlen éles, fémes kattanással nullára ugrott, mire a hidraulikus lift zökkenve emelkedni kezdett a mélyből.
A platform lassan felért a nyílásba. A nehéz betonposztamens, amelyet az antikvárius eddig a ház statikai egyensúlyát tartó ellensúlynak hitt, teljes pompájában állt a fényben. Mr. Henderson azonban egyáltalán nem tűnt kétségbeesettnek: a tömör tömb tetején ült, kezében egy apró szikével és egy finom szőrű ecsettel.
– Pontosan kétszáznégy fordulat – jegyezte meg Henderson szárazon, miközben flegmán lesöpörte a mészport a hajtókájáról. – A szabályzat negyedik cikkelye értelmében a pincei ellensúly csak akkor válik jogerőssé, ha a tömegét kézzel vésett jegyzőkönyv rögzíti a felületén.
A betonba vésett, elnöki pecséttel ellátott betűk még melegek voltak a hidraulika préselésétől. A statikai veszélyhelyzet – amelyért az antikvárius órákon át izzadt a csavarkulccsal – csupán egy különösen bonyolult, automatizált bürokratikus nyomdafolyamat volt. Henderson elégedetten végighúzta az ujját a friss véseten, majd felállt.
– A mérés lezárult. A tétel hivatalosan is létezik.
A férfi hűvös kalapemeléssel távozott az eladótér felé, egyetlen szót sem szólva a sárga folyadékról. Az antikvárius egyedül maradt a néma kőkolosszussal.
Ekkor a bolt bejárati ajtójának réz levélbedobója halk csörrenéssel megbillent, és egy nehéz, ismeretlen eredetű ezüstpénz hullott a küszöbre.