168/5. A vörös lencse pislákolása — A fojtott visszaszámlálás

Az antikvárius megállt a vörösen pislákoló lencse előtt, és mély levegőt vett. A falba süllyesztett dobozból határozott kattogás hallatszott: a visszafelé számláló szerkezet fogaskerekei úgy rágódtak az időn, mint lusta szú a gerendán. A sárgaréz csavarkulcsot szorongatva a tölgyfa ajtóhoz lépett, ahonnan a hidraulika fojtott, sziszegő tiltakozása szűrődött fel.
A sárga folyadék szintje az elülső boltban lévő üvegcsében már kritikus szint alá süllyedt. Ha a nyomás elszökik, a pincei ellensúly nemhogy nem tartja meg az egyensúlyt, de az egész, bürokratikus precizitással felépített rendszer önmagába roskad. Az antikvárius finom mozdulattal illesztette a szerszámot a vezérlődoboz szelepére. Egy negyed fordulat jobbra – a fém élesen felcsikordult, mire a férfi ijedten kapta vissza a kezét.
A vörös fény egy pillanatra elhomályosult, majd dühös narancssárgára váltott. A fal mögül meginduló morajlás jelezte a folyadék kiegyenlítődését; a sárga csík lassan emelkedni kezdett. Az antikvárius megkönnyebbülten törölte meg homlokát. A hidraulikus egyensúly helyreállt, legalábbis a fizika makacs törvényei szerint.
Ekkor azonban a nehéz tölgyfa ajtó mögül, a sötét mélységből egy egészen új, tompa, fémes kaparászás zaja szűrődött fel.