167/9. A leltári pozíció — A végleges besorolás

A hidraulikus dugattyú egyetlen egyenletes zökkenéssel állt meg a hűvös, krétaillatú sötétségben. A mennyezeti neoncsövek vibrálva gyulladtak ki egymás után, megvilágítva a földalatti, boltíves csarnokot, amelynek polcain és talapzatain számozott, betonba öntött alsótestű alakok álltak katonás rendben.
Henderson tömbje egy zárófémes pattanással bepattant a 3-as számú talapzatmélyedésbe. A gőzszelep utolsó szisszenése is elhalt, a hidraulika nyomása megszűnt, végérvényesen rögzítve a telekhatár alatti statikai tartóoszlopot.
Az antikvárius lassan felegyenesedett, kiropogtatta a guggolástól megmerevedett térdeit, majd a mellényzsebéből előhúzott egy kis, sárgaréz szegéllyel ellátott karton-etikettet. Gondos mozdulattal rátűzte Henderson zakójának hajtókájára. A felirat művészi kalligráfiával tudatta a leltári tényt: „Beépített kerti statikai elem – üzemképes állapotban, elmozdíthatatlan.”
– A területrendezési előírásoknak tökéletesen megfelel – jegyezte meg az antikvárius szárazon, miközben egy tollseprűvel finoman portalanította Henderson döbbent arcát. – A telekhatár stabil, a közműfunkció aktív.
Henderson szólni próbált, de a betonposztamensbe épített szelep mechanikus kattanással lezárta a gőzáramlást, és vele együtt a levegővételt is. Az antikvárius elégedetten bólintott, belépett a lift üres csatlakozófülkéjébe, és megnyomta a falon lévő rézgombot.
A plafon zárólemezei halk zúgással gördültek össze a fejük felett, elszigetelve a lenti teret. A csarnok sarkában álló, pókhálós réz sorszámozó gép ekkor egyet kattant, és lassan átfordította a számlapját a négyes számra.