167/7. A ritmikus kattogás — A beállított automatika

A sövény mélyén rejtőző rézöntvény burkolat mögül először halk, fogaskerék-kattanás vált ki, majd egy nyomtatott fémkar emelkedett a magasba. A mechanika hűvös precizitással fordult Henderson felé, aki mozdulatlanul, derékig betonba zártan várta a fejleményeket.
– Ez egy időzített leolvasófej – sziszegte az antikvárius, miközben óvatosan tette meg az első fél lépést. Zakója hajtókáján a leltárcímke szélsebesen pulzálni kezdett, vörös fénnyel világítva meg a nedves puszpángleveleket.
A fémkar végén lévő kis rézharang tompán rácsapódott Henderson betonposztamensére. A kiadott hang végigrezgett a talajon, mire az ikerház bal oldali falán apró, hajszálvékony vakolatdarabok pergetek le. A statikai egyensúly azonnal megbillent. Az antikvárius érezte, ahogy a sarka alatti föld hirtelen süllyedni kezd: ha nem tartja fenn a testsúlyát pontosan azon a négyszögméteren, a fal repedése kitágul.
– Ne mozduljon! – nyögte Henderson, bár ő maga képtelen lett volna akár egy millimétert is elmozdulni a kikeményedett közműelemből.
A szerkezet újabb kattanással három másodperces ütemre kapcsolt. Minden egyes ütésnél az antikváriusnak guggolnia vagy emelkednie kellett, hogy kompenzálja a nyomvonalban keletkező mikroszkopikus nyomásingadozást. A zöldterületi brigád nyomát már csak a távolodó teherautó motorzaja őrizte, de a kertben maradt két ember számára a ritmus szigorú gépies ütemtervvé vált.
A sövény tövében ekkor egy keskeny, műanyag fedél csúszott félre, s a nyílásból egy sárgaréz számlálótekerő bukkant elő, amely láthatóan visszafelé pörgött.